Kiskoromban mindig csontsovány voltam, és a hétvégi ebédek mindig ezzel teltek: egyél! egyet a mama kedvéért.... ami megváltozott amikor tini lettem. Most 36 évesen már tudom, hogy anyám pocsék főztje is ludas volt, és tiniként ismerkedtem meg az ízes magyar konyhában a párom családjánál. Rabul ejtettek az ételek, zamatok.
57 kiló voltam, ami terhességem alatt felkúszott 85-re, és onnan nem is akart szabadulni. ( Így igencsak szép gyermekeim születtek, a lányom 4 kilós volt, aminek az egész csecsemő osztály a csodájára járt, a sok 3 kilós fiúcska között.) 12 éve küzdök a kilók ellen, de azt hiszem (nem..: TUDOM) hogy az idén végre győzelmet aratok. Nagyon sok dolog történt, aminek következtében meg kellett változtatnom az étkezési szokásaimat:
1: a családom mindig avval poénkodott, hogy még mindig terhes vagyok.
2: a ruha vásárlás kész kín szenvedés, mert a 44-46-os méret már nem a hagyományos konfekció, hanem a molettbe tartozik, de ott inkább 48-50-es ruhákat találok.
3: iszonyatosan kerek képem vigyorog vissza a fotókról
4: a kislányom osztálytársai összesúgtak hogy milyen kövér vagyok
5: karácsony környékén amikor kint voltam az állatoknál, egy furcsa nyomást éreztem a lábamba. Iszonyatosan megijedtem, hogy trombózist kapok. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Így azon gondolkoztam másnap, hogy ennek mind véget kell vetni! Az első gondolatom az volt, hogy akkor január elsejétől lefogyok, ez lesz a szilveszteri fogadalmam. Már szinte az összes újévi napon ezt fogadtam meg és elég sok sorsfordító filmet néztem, ahol folyton azt mondták, hogy nem elég beszélni, meg is kell tenni, így a második gondolatom már az volt: nem várok szilveszterig, hanem most azonnal lépek. Aznap este már nem ettem vacsorára kenyeret, csak valami zöldséget, amit azóta is betartok.
Valahogy így néz ki a fogyási tervem:
étkezés: száműztem az étrendemből a kenyeret (nemcsak a fehéret, hanem mindenfélét) beleértve a zsömlét, kiflit, pirítóst, péksütit. Reggelim: egy bögre kecsketej, kávéval. Ebéd a hagyományos ebéd, de ha hús van, akkor köretnek csak zöldség, de nem vetem meg a finom csülkös bablevest Nagy kedvencem lett a pirított brokkoli és kínai kel. Vacsora: max egy kicsi répa vagy kefír.
Mozgás: mivel reggel- este legalább egy órát vagyok kint az állatoknál, vödröket, szalmabálát cipelve, nem tartom fontosnak, hogy külön mozgást iktassak be. A tervem, ha lemegyek 75 kiló alá, akkor elmegyek futni.
Bevezettem a lúgosító tea fogyasztását délelőtt és délután.
Eredmény másfél hónap után: 5 kiló minusz!!!!
Na és itt jön be kis családom a képbe.
A drágáim nagyon jól tudják, hogy fogyókúrázom, ennek ellenére szombatonként 2-3 órát kell a konyhában töltenem ebédfőzéssel. Három kérdés hangzik el 10-12-ig ötpercenként: ma mi lesz a kaja? Ezt felváltja 12-13-ig: Mikor lesz kész? majd 13 után, amikor már tálalok: És a nasi?
Na mostmár ettől eldurran az agyam. Szerencsére eszembe jutott egy egyszerű recept: Krémtúró mézzel. Na ha valaki nasit kér, most már ezt kapja, vagy egy tányér gyümölcsöt. A párom igencsak édesszájú, és mivel egész jól főzök, most úgy látom ez a szitu: amit anya ledob, azt apa felveszi. Úgyhogy próbálom átvariálni a nasi fogalmát sütiről, természetes édességekre.
De azért nem csak így tesznek próbára, folyton megkísértenek, mintha beléjük költözött volna a kisördög: párom beállított egy télifagyival, hogy hozott nekem meglepit. Még szerencse,hogy nem tartozik a kedvenceim közé, így meglepődött amikor visszaadtam, hogy most nem kérem, adja a gyerekeknek . Ezek után kislányom névnapom alkalmával meglepett egy minitortával. Kis malacka volt a tetején, mert viccesen azt tartja a családom, hogy én vagyok otthon a konyhamalac. Ez sajnos igaz is volt sokáig, mert a gyerekek folyton meghagytak egy-két falatot, amit gyorsan bekaptam. Ma nagy szerencsém van, hogy a konyhamalac szerepét átvette Bonnie, az anyakutyus, aki a konyhánkban van a kölykeivel, így a maradékokat mindig ő kapja. A kislányommal megegyeztünk, hogy ezt most közösen megesszük, mert milyen csúnya dolog lenne a többieket kihagyni ebből a finomságból. Mindenki kapott egy szép nagy szeletet, én meg ettem egy kicsit, hogy édesem ne sértődjön meg.
Szóval egy szó mint száz: ha az ember tényleg elszánja magát, sikerül is neki, minden az agyban dől el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése